Valami nem stimmel...
Valami nagyon nem stimmel. Sem velem, sem a történésekkel, nem tudom, hogy miként álljak hozzá pozitívan. Anyukám betegsége óta mintha, kiléptem volna a saját életemből és totál más pályán lennék, mint ahol lennem kellene. Semmi nem akar összejönni, nem tudok sokszor uralkodni magamon, zabálok, főleg sütiket, nem tudom rávenni magam a tornára/mozgásra. Pedig teljesen tisztában vagyok vele, hogy mi az ami működik, mit kellene csinálnom és mégis belesüppedek minden áldott nap a mocsárba.
Hétvégén Szabival kettesben szerettünk volna lenni, a gyerekek a mamánál lettek volna, erre Luca nem lebetegedett? Láz és torokfájás. Laura a mamánál maradt, de Lucát hazahoztuk, nehogy megfertőzze a nagyit. Borult az egész terv és ez engem annyira a földbe döngölt, hogy el nem tudom mondani. Olyan szinten nincs semmihez sem kedvem, hogy az már ijesztő. Lucával egész délelőtt mesét néztünk. Szabi elment úszni, meg az apukájához.
Mondta Szabi, hogy menjek majd el egyet kocogni, sétálni vagy kondiba, csak csináljak valamit, de semmi nem tud motiválni. Úgy vagyok vele, hogy ha nem tudok diétásan táplálkozni, akkor kb. tök felesleges az edzés, ami persze hülyeség, de kifogásnak nem rossz, igaz? Nem, nem igaz. Borzasztóan harcolok magammal. Nem értem, hogy miért nem tudok úgy erőt venni magamon, mint mások. A nővérem is hajnalban felkel és meló előtt lefut 10 km-t, én meg arra sem vagyok képes, hogy ébresztőre felkeljek. Nem akarok az áldozat szerepében tetszelegni, de kényelmesebb azt mondani, hogy "Jajj a gyerekek, meg a család miatt...", minthogy egy kis plusz erőfeszítést beletegyek a dolgokba és kilépjek a komfortzónámból. És a legrosszabb az, hogy ezzel teljesen tisztában vagyok, még csak szemellenzőm sincs, hogy pislogjak és értetlenül álljak, mint aki nem érti, hogy miért nem halad semerre. Csak közben meg nyihogok, hogy semmi sem jön össze. Borzasztó állapot. Kéne egy fenékberúgás, hogy észhez térjek.
Olyan szinten nem hiszek magamban, nem hiszem, hogy bármit is el tudok érni, olyan sokszor belekezdtem már, aztán adtam már fel, olyan sokszor jött közbe valami, amit erősebbnek éreztem magamnál. Azt hittem, hogy kezdek kimászni a gödörből, de csak az alján dagonyázok a sárban.